Ám egy napon, amikor Tedeusz éppen a bölcsek között tanácskozott, a tündérgyerekek pedig a tündéróvodában vagy a tündériskolában voltak, Ruby a patak partján végezte a munkáját. Épp egy pillangócsalád fejével vitatkozott.
– Nem, nem és nem! – hajtogatta a pillangó-papa. – Nem vagyok hajlandó az egész családomat átköltöztetni a patak túloldalára! Hiszen ezen az oldalon még a fű is zöldebb! Elég keservesen választottam ki ezt a fát, ahol felnevelhetjük a kicsinyeinket! Szó sem lehet róla, hogy most meg költözködjünk!
– De éppen a fával van baj! – próbálkozott Ruby egyre kétségbeesettebben. – Hát nem látod, hogy éppen most lábalt ki egy betegségből? Alig maradt ép levele, a frissen kibújó hajtásira szüksége van, hogy megerősödjön!
Ruby már majdnem kiabált. Hogy lehet ez az ostoba lepke ennyire makacs! Végül lerogyott egy fatönkre. Ruby híres volt arról, hogy az ilyen értetlenkedő pillangókkal is mindig türelmesen bánt. Édesapja nem mondott ilyesmit, de mindig érezte, hogy a gyűrűje kicsit megmelegszik, és halványan derengeni kezd, amikor arra volt szükség, hogy megnyugtasson valakit. A gyerekeit akár, vagy egy szomorú, esetleg haragos barátot. Most is érezte a bizsergető melegséget, de mintha most ez nem lett volna elég. Bizony, Ruby fáradékony volt az utóbbi időben, és ennek nem más volt az oka, mint egy pici fündérfióka, aki a pocakjában növekedett. Már nem sok volt hátra a megszületéséig, és hiába ivott Ruby minden reggel méhpempő-koktélt, amit a gyógyító tündérek minden kismama-tündérnek előírtak, hogy erősek legyenek és a baba is jobban fejlődjön, azért most az idő közeledtére bizony kissé elnehezült. Legnagyobb meglepetésére, a konok pillangó-papa megszeppent, amikor a sápadt tündér arcába nézett, és megenyhült. Ruby fel se kellett álljon, nagy morogva szedegetni kezdte kis családja cókmókját, végül vállvonogatva elröppent a kijelölt bokor felé.
Ruby nagyon sóhajtott és megtörölte homlokát. Ernyedten nekivetette a hátát a fatörzsnek, fejét hátrahajtotta, és csukott szemmel élvezte, ahogy a nap meleg napsugarai cirógatták az arcát. Közben a pocakját simogatta, és szeretettel mondta:
– Látod, kisbabám, még meg sem születtél, és máris a segítségemre voltál!
Így pihent egy ideig, aztán nagyot sóhajtva felállt. Azaz felállt volna, mert nem megy az olyan könnyen, mikor a tündér lányának még egy pici babát is meg kell emelnie. Éppen neki akart fohászkodni újra, amikor hirtelen megdermedt. Ahogy felpillantott, olyat látott, amilyet még soha. Pedig nem mostanában kezdte a szakmát, volt dolga elég szépséggel, tündér lévén még több is kijutott neki belőle, mint ha ember lett volna. De amit a közeli ágon észrevett, attól bizony elkerekedett szeme-szája!
De mégis mi lehetett az?
Egy csodálatos, meseszép pillangó volt! Hatalmas szárnyai csak úgy szikráztak a napfényben. A teste, a feje fényes fekete volt, két különleges dupla szárnya pedig a legragyogóbb színekben pompázott. Körben csodás, lilában játszó kék, a szárnyak belső része pedig a szivárványt idéző leírhatatlan mindenféle színű.
Ruby moccanni sem mert, csak bámulta lélegzetvisszafojtva a tüneményt, majd felsóhajtott:
– Ó, milyen csodálatos, milyen gyönyörű! – lehelte szinte hangtalanul – Bárcsak mindig láthatnám!
És közben nem is vette észre, hogy amint a két kezét összekulcsolta a szíve fölött, óvatlanul megsimogatta a halványan felderengő rubingyűrűt…