Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy… ?
– Cápa – mondta Ádám
– Felnőtt vagy gyerek cápa volt? – kérdeztem.
– Felnőtt – ezt Teca mondta.
Ez a cápa a tengerek mélyén volt, ott élt és megevett mindent, ami csak mozgott: halacskákat, rákocskákat, polipot, ami a szája ügyébe került – azzal a rengeteg sok fogával. Ugye tudjátok hogy a cápának nem úgy van foga, mint nekünk, hogy van lent egy sor fogunk, meg fönt is van egy sor fogunk, hanem neki még egy sor meg még egy sor meg egy csomó-rengeteg foga van, és mindegyik annyira éles és hegyes, hogy széttép mindent, amihez csak hozzájuthat. Igen, hogy ha emberrel találkozna, őt is meg tudná enni, bár elég ritkán fordul elő – ritkábban, mint sokan gondolják. Összesen kétféle lény van a tenger mélyén, akivel nem bír el a cápa, az egyik a bálna, mert hiszen az sokkal nagyobb, bele se tud harapni olyan nagy a hasa a bálnának, a másik pedig a delfin. A delfin nagyon békés állat és mindenkin segít, ha véletlenül egy ember beleesik a vízbe és majdnem megfullad, ha ott van a közelben, akkor a delfin oda úszik, kiemeli az embert a víz felszínére, és ki is viszi a partra. De akármilyen békés állat is a delfin, a cápával ősi ellenségek. Szerencsére ugyanolyan erős, mint a cápa, és ugyanolyan gyorsan tud úszni is. Nincs olyan sok foga, mint a cápának, és mégis… bizony ha egy cápa és egy delfin összecsap akkor a delfin le tudja győzni a cápát. Már csak azért is, mert a delfinek nagyon jó barátok, ők mindig együtt úsznak, a cápák meg leginkább egyedül, és hogyha egy cápa oda kerül, ahol van egy csapat delfin, ott bizony nincsen esélye.
Ez a mi cápánk, akiről a mesénk szól, éppen egyedül úszott, úszott a tengerben – olyan gyorsan tud úszni a cápa, hogy senki utol nem érheti! Ahogy a cápa siklott a tenger mélyén, egyszer csak találkozott egy…?
– Kivel találkozott? – kérdeztem suttogva, kicsit kilépve a meséből.
– Egy rájával! – vágta rá Teca, szerencsére ő is elég halkan.
Találkozott egy rájával. Na hát ezek ketten jól megértik egymást, mert a cápa is ragadozó, meg a rája is ragadozó, habár a rája másképpen eszik, mert másmilyen, egészen különleges a szája kialakítása, mint a cápának, hiszen szinte a hasán van, de bizony ő is elkapja a kis rákocskákat. Képzeljétek el, hogy a rája nagyon ravasz! Egészen különlegesen szereti a rákocskát – megenni, de csak akkor, amikor az leveszi a páncélját. A páncélját nem szereti, ki a csuda szeretné azt a kemény ropogós valamit? De a puha rákocskát, ami elbújik a páncélban, azt szereti! És amikor a rákocska nő, és már nem fér el a régi páncéljában, akkor nem tehet mást, mint hogy kibújik a régiből, és amilyen gyorsan csak tud, épít maga köré egy másikat, egy nagyobbat. Csakhogy ez a “nagyon gyorsan” sem elég sokszor, mert a rája valahogyan megérzi, hogy egy olyan rákocska van a közelében, amelyik épp kibújik a páncélból, (vagy folyton ott sündörög a rákok körül, és észreveszi, ezt már nem tudom) szóval akkor oda úszik, ott settenkedik körülötte, és abban a pillanatban, amikor a rákocska kibújik abban a pillanatban fölé úszik – hiszen a rájának alul van a szája, ahol másnak a hasa van, neki ott még szája is van -, és abban a pillanatban kikapja a páncélmaradékból a kis rákot, és megeszi.
No és ez a cápa meg ez a rája összetalálkoztak a tengerben. Úgy esett, hogy ezelőtt még soha életükben nem találkoztak.
– Hát te ki vagy? kérdezte a cápa.
– Én vagyok a rája. És te?
– Én meg a cápa vagyok!
Félni nem félt egyikük sem, mert mind a ketten tudták, hogy meg tudják védeni magukat, ha a másik esetleg rátámadna. A cápának ott van a sok hegyes foga, a rájának pedig a villámló farkincája, amivel bizony jól megcsapja azt, aki bántani akarja őt, meg azt is, akit meg akar enni. Ez a két állat ahogyan találkozott, mindjárt össze is barátkozott, és attól kezdve minden nap együtt úsztak.
Történt egyszer, hogy egészen közel úsztak a felszínhez, és találtak egy hajót. A hajókat ismerte a tenger népe, és tudták, hogy néha teljesen ártalmatlanok, de néha bizony tartani kell tőlük, mert kiugrálnak belőle fura lények, akiknek nagyon furán nőtt az uszonyuk, és azzal fényes valamivel, amit szigonynak hívunk – a cápa és a rája persze nem tudták, hogy ez a neve, csak annyit, hogy bizony nagy öldöklést tudnak csinálni a tengerben. Ezek a lények, akiket mi úgy hívunk: emberek. De azt minden élőlény tudta hogy vannak olyan hajók, amelyektől nem kell félni, mert csak úsznak, úsznak lomhán a tengeren, és nem ártanak senkinek. Sajnos amikor az ember, akarom mondani a rája meg a cápa először ránéz egy ilyen hajóra, nem lehet biztosan tudni, hogy ez most éppen melyik fajta: az amelyik bántani akar, vagy az amelyik ártalmatlan. És még olyan hajó is létezik, ahonnan nem ugrálnak ki az emberek, hanem csak beledobnak valamit a vízbe, amiről mi tudjuk hogy halászháló, és amikor elkezdi kifelé húzni, akkor a tengeri állatok, a halak a ráják vagy akár a cápa, meg a tengeri szörny, meg a medúza, meg ami csak éppen ott úszik, bizony belekerül ebbe a hálóba és akkor kihúzzák a vízből. Márpedig akit kihúznak a vízből, az többnyire megfullad, mert a halak, amilyen a cápa is hogy ha a víz fölött vannak, úgy megfulladnak, mint mi meg a víz alatt. Ezért nagyon óvakodva közelítette meg a cápa és a rája ezt a hajót.
– Hogy hívták őket? – kérdezte Lili.
A cápát úgy hívták, hogy Villám, mert villámgyorsan tudott úszni. A ráját meg Csillámnak hívták, mert amikor megcsípett valakit az elektromos farkával, akkor az csillogott.
Szóval óvatosan megközelítették a hajót. Egy picit féltek, meg egy picit kíváncsiak voltak, és nem nagyon tudták eldönteni, hogy most éppen melyiket érzik. De képzeljétek el, óriási szerencséjük volt, mert egy olyan halászhajót követtek, amelyik éppen befejezte a halászatot, most reggel volt és ezek a halászok még hajnalban vetették ki a hálójukat, megfogtak már mindent, amit csak akartak. Már éppen végeztek a zsákmány kiválogatásával, és azokat a pici halacskákat amiket ők nem akartak megenni, vagy úgy gondolták hogy túl kicsik, sem eladni, sem felhasználni nem tudnak, azokat szépen vissza dobálták a vízbe. Villámnak és Csillámnak ilyen könnyű reggelije még sosem volt. Azokat a halacskákat, amiket a halászok visszadobáltak a vízbe, ők csak szépen összeszedegették. Amikor aztán jóllaktak, csak jóízűen pihengettek a napsütésben.
Attól kezdve nagyon sokszor játszották ezt. Figyelték a hajókat, kitanulták, milyen formájúak a halászhajók, mikor járnak arra, melyik az útvonaluk, és milyen magasan jár a nap, amikor már nem kell félni a halászhálótól, hanem már ott tartanak, hogy a halacskákat dobálják vissza. Többé nem voltak éhesek soha, hanem csak vígan éltek a rája meg a cápa, Csillám és Villám a tengerben.