Mese az elcsatangolt tengerimalacról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ló. A neve Fakó. Az istállóban élt, de a legtöbb idejét a hátsó udvaron töltötte, a többi állattal együtt. Mindenki szerette, kedves volt a többiekkel, akik mind a barátai voltak, és szót is fogadtak neki, hallgattak rá. Ő volt a legnagyobb állat az egész udvarban, és gyakran kérték ki a tanácsát. Ha pedig azt mondta két verekedő állatnak, hogy “Most pedig az egyik az udvar egyik sarkába megy, a másik az udvar másik sarkába megy, meg ne lássam többé, hogy bántjátok egymást!”, akkor szót fogadtak neki, mert tudták, ha nem hallgatnának rá, akkor egész egyszerűen szép gyengéden megfogná őket a nagy fogaival, és ő maga rakná arrébb őket. Fakó soha nem élt vissza a hatalmas testével és az erejével, mindig igazságos volt. Ezért is szerették.

Egyszer, amikor éppen az udvaron sétálgatott körbe – gyakran csinált ilyet, hogy lássa, minden rendben van-e -, egyszer csak észrevett egy nagyon kicsi állatot. Akkora lehetett, mint egy süldő nyúl (aki már nem kisgyerek, de még nem is felnőtt). De nem az volt a legfurcsább, hogy kicsi volt, hanem az, hogy Fakó még soha nem látott ilyen állatot. Ez nagyon is meglepte, mert azt gondolta, hogy nem létezhet olyan állat a világon, amilyet ő nem ismer! Ott sétálgatott, kicsit legelészett, s ahogy lehajtotta a fejét, hogy elérje a füvet, egyszercsak meglátta. Még az volt az egészben a szerencse, hogy éppen evett, és lehajtotta a fejét, különben még akár rá is léphetett volna arra a kis butus állatra, aki ott szaglászott az orra előtt a földön. Miután kicsodálkozta magát, hogy olyan állatot lát, amilyenről ő, az öreg, tapasztalt ló nem tud, megszólította:

– Te meg miféle szerzet vagy, és hogy kerülsz ide? Mit keresel a mi udvarunkban? – mert Fakó azt is feladatának tartotta, hogy megvédje az udvar állatait, ezért neki tudnia kellett, ha idegen keveredik közéjük.

– Én tengerimalac vagyok, és úgy kerültem ide, hooogy, hmmmm…

A tengerimalac nem tudta, hogy meg merje-e mondani, mert nem tudta, hogy ez a hatalmas állat vajon jószándékkal van-e iránta. A tengerimalac ugyanis bent lakott a házban, és az emberek vigyáztak rá. Építettek neki egy kis házikót, volt egy kisfiú, aki az ő gazdája volt, úgy hívták, hogy Imike. Ez a kisfiú etette, itatta, gondoskodott róla. Csakhogy ez a komisz tengerimalac – a neve Morzsa, a szép világosbarna bundája miatt -, kiszökött az udvarra. És most nem tudta, hogy megmondhatja-e ennek a behemót jószágnak, hogy ő bizony tilosban jár: olyasmit csinál, amit nem lenne szabad, mert ha az emberek észrevennék, hogy ő itt kint kószál az udvaron, azon nyomban fülön csípnék, és visszatennék a házába. De Morzsa nem akart visszamenni a házába, mert ott rettenetesen unatkozott! Képzeljétek csak el, Imike egész nap az óvodában volt a testvérével együtt. Anyukája és apukája meg egész nap dolgozott, így ő meg egész nap otthon ült egyedül, és egyáltalán nem szerette, hogy ő egyedül van. Amikor Imike hazajött, akkor már jó volt, mert Imike játszott vele, és azt Morzsa szerette, de egész álló nap egyedül lenni egyáltalán nem szeretett. Barátokat akart, és játszani, és jól érezni magát. De nem tudta, hogy most ezt meg merje mondani a lónak, vagy inkább ne. Végül aztán úgy döntött, hogy megmondja. Legfeljebb ha a ló ellenséges lesz vele, jól elszalad.

– A nevem Morzsa, tengerimalac vagyok, és bent lakom a házban – mondta a hosszas gondolkodás után. – Most pedig kiszöktem – alaposan behúzta a nyakát, várta, hogy mit mond erre a ló.

– Ó! – mondta a ló. – Kiszöktél? Az meg mit jelent?

– Az azt jelenti, hogy bent a nagy házban van egy kis házam, ott lakom, de nem szeretek ott lenni, mert egész nap egyedül vagyok és unatkozom, és ezért kiszöktem, de ha az emberek tudnák, hogy itt vagyok, biztosan elkapnának, és visszavinnének azon nyomban!

– Ó! – felelte a ló megint. – Hát, te tudod, ha így döntöttél, én nem állok az utadba, de annyit mondhatok, hogy jó lesz, ha vigyázol, mert az ilyen kicsi jószág itt az udvarban jobb, ha vigyáz. – azzal továbbsétált, hogy tovább rója ellenőrző útját.

Bizony Fakónak igaza volt. Mert ahogy az a faluban lenni szokott, élt még ebben az udvarban egy-két cica, meg egy-két kutyus is, és ezek az állatok a tengerimalac-félét igen könnyen nézik patkánynak, márpedig a cica is, a kutya is elkapja a patkányt, ha tudja. De nem ez volt a legnagyobb baj. Az igazi baj az volt, hogy a tengerimalac nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az élet veszélyes is lehet. Senki nem tanította meg, hogyan kell óvatosnak lenni. Egész életében bent lakott az emberek között a házban, ott őt senki soha nem bántotta, mindenki szerette, becézgette, etetgette, dédelgette, soha nem gondolta, hogy neki vigyáznia kell magára. Hiszen mindenki őrá vigyázott. Ezért gyanútlanul és óvatlanul mozgott az udvaron. Szimatolgatott, izgatott volt a sok friss idegen illattól, megcsodálta a virágokat, megrágicsálta az istállóban a szénát, belekóstolt a háziállatok etetőjében talált tápokba – ezek nem nagyon ízlettek neki -, talált a földön egy kis uborkát, répát, inkább azokból harapdált. Figyelte a rovarokat, élvezte a napsütést. Ahogy sétálgatott, nézelődött, egyszer csak furcsa érzése támadt.

Észrevette, hogy két hatalmas zöldes-sárga szempár mered rá. Nem tudta, hogy honnan jön ez az érzés, de Morzsa félni kezdett. Még soha életében nem félt! Még soha életében nem volt veszélyben. nem is értette, hogy mi ez, amit érez… Nem tudta, hogy miért fél, de ezek a szemek, két bozontos macska szeme olyan különösen nézett rá, olyan meredten, hogy szegény kis jószág beleborzongott. Remegett az orra, és azt látta, hogy a két macska – akikről persze ő még azt sem tudta, hogy ezek macskák, azt meg éppenséggel nem, hogy szívesen megeszik a tengerimalacot -, szóval ez a két macska erősen lelapul a földhöz (biztosan láttatok már cicát, amikor vadászik), nagyon-nagyon lassan mozgatják a farkukat, óvatosan, centiméterről centiméterre közelebb kúsznak, és nagyon félelmetesen néznek. Morzsa mozdulni sem bírt. Nem is mert, de nem is tudta, hogy mit tehetne, csak azt látta, hogy ezek az állatok hatalmasak, és azt érezte, hogy szörnyen veszélyesek. Amikor már egészen közel értek, és az egyik macska már a mancsát is felemelte, tudjátok, olyan jól kimeresztett, tűhegyes karmokkal, és már éppen lecsapni készült a szegény kis tengerimalacra, akkor egyszer csak a ló hatalmas patája döngve odaugrott közéjük.

– El innen, ostoba macskák! – kiáltott rájuk Fakó. – A macskák nem féltek tőle, hiszen sose bántotta őket, de az érezték, hogy most az egyszer jobb, ha menekülőre fogják. Persze Fakó egyébként sem bántotta volna őket, csak rájuk akart ijeszteni.

– Te buta tengerimalac, te! Majdnem felfalattad magad a macskákkal! – mérgelődött Fakó. Az ő dolga volt, hogy vigyázzon, az udvarban minden rendben legyen. Az pedig egyáltalán nincs rendben, hogy az emberek, főleg a kisfiú, Imike kis állatkája a macskák gyomrában végezze. Persze ezt nem tudta a tengerimalac sem, és nem tudták a macskák sem, de szerencsére a ló tudta. – Ide figyelj, te ostoba kis jószág! Remélem, észrevetted, hogy ez a két macska majdnem felnyársalt téged. És nem tudom, tudod-e, de jobb, ha megtanulod egy életre, hogy a macskák MEGESZIK a tengerimalacokat.

Morzsa remegő orral, remegő bajusszal egy szót sem mert szólni.

– Na idefigyelj – folytatta Fakó. – Gyere, elkísérlek a ház ajtajáig, és azt javaslom, hogy nagyon gyorsan, de nagyon gyorsan menjél vissza a házadba.

Ezt már barátságosan mondta a ló, nem mérgesen, és a tengerimalac érezte, hogy Fakó jó szándékkal van iránta, és jót akar neki. Úgyhogy a remegő orrával és a remegő bajuszával szépen visszaosont a házhoz, Fakó az orrával még az ajtót is kinyitotta neki. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, szépen elsétált.

Morzsa a kaland után visszahúzódott a házikójába, és többet nem kívánkozott ki. Úgy gondolta, hogy jobb egyedül unatkozni idebent, amíg Imike hazaér az óvodából, mint valakinek az éhes gyomrában végezni.

Teltek-múltak a napok, és képzeljétek csak, mi történt! Egyszer Imike apukája hazajött a munkából, a zsebéből elővett valamit, és odament Morzsa kis házához. A tengerimalac izgatottan szimatolt, mert annyit látott csak, hogy Imike apukájának a kezében valami szőrös van. Márpedig annyit már megtanult, hogy nem minden szőrös a barátunk. Bízott benne, hogy Imike apukája nem hozhatott valami rosszat, hiszen az egész elfért a kezében. Igaz, hogy Imike apukájának jó nagy keze van, de azért nem nagyobb, mint egy tengerimalac. Sose találnád ki, mi volt Imike apukájának a kezében! Egy kicsi tengerimalac-lány! Azt hozta haza, hogy Imikének ne csak egy tengerimalaca legyen, hanem kettő. Nem is gondolt rá, hogy Morzsa milyen boldog lesz ettől!

Attól kezdve soha többé nem unatkozott, mert nem volt már egész álló nap egyedül: volt neki barátja, akivel amikor Imike még az óvodában volt, jól mulatott. Így aztán soha többet nem is akart elmenni a háztól. De az első dolga az volt, hogy kitanította a tengerimalac-kislányt:

– A házunkat, és az emberek házát soha nem szabad elhagyni, mert odakint hegyes fogú, hegyes karmú félelmetes fenevadak vannak, akik megeszik a tengerimalacot! Hallgass rám, és soha ne menj el a házból!

Bizony, Morzsa már ilyen bölcs tengerimalac volt, aki tudja, hogy egy tengerimalacnak hogyan kell viselkedni.