– A tücsök, a sáska, a lovacska, aki póni? – próbáltam pontosítani, miről is szól majd a mai mese.
– Nem – mondta Teca. – Van benne egy póni is.
– Tehát van a tücsök, a lovacska, a sáska, az unikornis ÉS a póni? Ótejóég… – úgy éreztem, most aztán fel van adva a lecke.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, Nórika volt a neve. Nórika óvodás volt, öt éves, középső csoportos. Nagyon szeretett óvodába járni. Hosszú fekete a haja, amit anyukája legszívesebben két gyönyörű, loknis copfba fogott össze Nórika fülénél. Nórika nagyon szerette a szép hosszú haját, amikor forgatta a fejét, csak úgy röpködtek a fürtök körülötte! Persze ha ezt ebéd közben csinálta, akkor az óvónéni mindig rászólt, hogy “Nórika, ne csapkodd a fejed, mert a hajad belelóg a levesedbe!”, és a kislány igyekezett is szót fogadni, míg el nem feledkezett róla, és akkor megint forgatni kezdte a fejét, hogy csacsoghasson legjobb barátjával, Ádámmal.
Nórika nagyon szerette az állatokat is. Otthon is voltak neki állatai, mert az apukája gazdálkodó volt, és néha azokból az állatokból, amelyek a gazdaságában éltek, adott egyet-egyet Nórikának, hogy gondoskodjon róla ő. Voltak libáik, tyúkjaik, és hattyúik is, fekete hattyúik, meg báránykáik is, és persze nagy kutyáik. Bernát például akkorára nőtt, hogy Nórika bátran lovagolhatott rajta!
Egyszóval Nórika nagyon szerette az állatokat, és szeretett kint lenni otthon az udvaron. Az állatok a hátsó udvarban voltak elkerítve, de az első udvaron is lehetett találni állatokat. Azok nem tartoztak a gazdasághoz, azok a természethez tartoztak, ami körülvesz bennünket mindenhol. Mert bizony ahol fű van, virág van, meg fák és bokrok, ott mindenféle állat megjelenik. Például ebben az udvarban élt egy tücsök és egy sáska is. Ez a két állat nem ismerte egymást, mert ők kicsikék, az udvar pedig elég nagy ahhoz, hogy sohase találkozzanak.
A tücsök a ház közelében lakott, mert ott a ház alatti résekben jól el tudott bújni, esténként, alkonyatkor, mikor már nem sütött nagyon erősen a nap, akkor kibújt, és olyan gyönyörűen ciripelt, és muzsikált és hegedült, hogy Nórika meg a családja, mikor kiültek a teraszra, elbűvölten hallgatták. Persze közben beszélgettek: ilyenkor tudta Nórika elmesélni anyának és apának, hogy mi minden történt vele az óvodában.
Egy nyári kora este Nórika elsétált a kert túlsó végébe, ahol azt látta, hogy a virágok levele össze-vissza van rágicsálva!
– Hát ez meg ki lehetett? – gondolta magában Nórika. Picit elszomorodott, mert ezt a virágoskertet anyájával együtt ültették, és olyan volt, mintha az ő virágoskertje lenne, és az ő virágai. Nőtt ott mindenféle virág, rózsa, dália, őszirózsa, gyönyörű színes kerti birodalom. De mindegyik virágot cakkosra-lyukacsosra rágcsálta valaki! Nórika aggódva vizsgálta meg őket, és ahogy közel hajolt, egyszer csak meglátta azt a valakit. Alig vette észre, mert ugyanolyan zöld volt, mint a levelek, amiken ült. Képzeljétek el, a sáska volt. Gyönyörű nagy sáska, majdnem akkora, mint Nórika tenyere. Látszott szépen a kis fejecskéje, meg az is, ahogy éppen rágicsálta Nórika gyönyörű rózsáját!
Nórika mérges lett, beszaladt a házba, hogy kihozza a rovargyűjtő-vizsgáló készletét. Akkora volt mint egy kislány-ridikül, narancssárga rácsos a két oldala, átlátszó a középső része, és abba bele lehetett rakni a rovarokat, lehetett őket nézegetni, de nem fulladtak meg.
– Ilyen nekünk is van itt az oviban – jegyezte meg Lili.
– Bizony, pont olyan volt! – biztosítottam.
Ezzel a bogármegfigyelő dobozzal szaladt vissza a virágoskertbe, és nagyon óvatosan, nagyon ügyesen csapdába ejtette vele a sáskát. A sáska ennek nem nagyon örült… De Nórika nem volt kegyetlen, leszakított pár levelet a közeli fáról, és néhány fűszálat, és azt is betette a sáska mellé, nehogy éhen haljon. Gondolkodott, ahogy odavitte apukájához a teraszra, hogy mit lehetne csinálni most ezzel a sáskával, mert hogyha kiereszti, megint meg fogja enni az ő virágait. De ha meg nem ereszti ki, akkor meg boldogtalan lesz. Akkor hirtelen meghalottak egy nagyon vékonyka hangocskát:
– Cipcirip! Cipcirip! Vigyétek el jó messzire egy mezőre, és engedjétek el ott!
Nórika ránézett apukájára, azt gondolta, hogy ő szólt, mivel nem volt ott más, de azt is gondolta, hogy apukájának nem ilyen vékonyka a hangja, Nórika apukájának mély, férfias hangja volt, Nórika anyukájának pedig nem mély, férfias a hangja, de azért ennyire vékonyka sem, és különben sem ült éppen a teraszon. Nórika és az apukája egymásra bámultak, és tovább füleltek.
– No mi az, nem hallottátok, mit mondtam? – mondta megint a vékonyka hang.
Nórika ocsúdott fel először, tudjátok, a kisgyerekek könnyebben el tudják fogadni a furcsa dolgokat, mint a felnőttek:
– Ki vagy? Hol vagy? Honnan beszélsz? Hozzánk beszélsz? – kérdezte Nórika egyszerre.
– Ó-jaj! Ez egyszerre négy kérdés! Hogyan tudnék egyszerre négy kérdésre válaszolni? – mondta a hangocska felháborodva. – Na jó, vegyük sorba, cipcirip.
– Kitaláljátok, ki volt? – kérdeztem a gyerekeket. Mind kitalálták, hogy ez bizony csakis a tücsök lehetett!
– Én vagyok a tücsök. Itt vagyok a terasz tövében, mert itt lakom, a ház réseiben. És nektek mondom, hogy vigyétek el a sáskát valami jó kis mezőre, mert akkor nem lesz itt a közelben, de mégis jól fogja magát érezni, mert lesz körülötte sok ennivaló.
Nórika kezében pedig megszólalt egy másik hang:
– Úgy bizony! Vigyetek el! De gyorsan, mert nekem nagyon rossz ebben a szűk kalitkában, meg ijesztő és még félelmetes is! – ez bizony a sáska hangja volt.
Nórika megszeppent, az apukája pedig azóta is tátott szájjal bámult, sőt, egyáltalán nem mozdult. Mert azt a varázslatot, hogy az állatok beszélnek, és egy kicsi lány megérti, azt a felnőttek nem vehetik észre. Ezért az apukája abban a pillanatban, amikor a tücsök felfedte magát, többé nem hallott semmit, nem érzékelt semmit, abban a pillanatban kővé dermedt. Nórika nagyon megijedt, de a tücsök odaszólt neki:
– Ne félj, nem marad így örökre, csak amíg beszélgetünk. A felnőttek nem értik az ilyesmit, nem hallhatják, hogy mi beszélgetünk. Amikor majd elhallgatunk, újra magához fog térni, és nem fog emlékezni semmire.
– Hát jó… – nyugodott meg egy kicsit Nórika -, de én most akkor mit csináljak? Apa nélkül nem tudom messzire elvinni a sáskát!
– Nem kell olyan nagyon messzire vinni – mondta a sáska -, elég ha elviszel a focipályán túlra, ott meg már sokszor játszottál, nem igaz?
– Hát ezt meg te honnan tudod? – meredt rá Nórika.
– Honnan, honnan?! Hát mennyit hallgattalak beszélgetni az anyukáddal a virágoskert fölött?
– Ó – csodálkozott el Nórika -, ti ennyire ismertek engem?
– Úgy bizony, ennyire ismerünk. Téged is, az anyukádat és az apukádat is. Azért állunk szóba veled, mert te egy jóságos kislány vagy. Rossz kislányokkal nem állunk szóba, csak azokkal, akik szeretik az állatokat, és nem bántanak minket.
– Jó, de még mindig nem tudom, hogyan vigyem el a sáskát olyan messzire. Jó, nem olyan nagyon messzire, mert szoktunk ott járni, de mindig apával, autóval vagy biciklivel, sohasem gyalog.
– Nyiiiihahhaa – hallatszott a közelből.
Képzeljétek el, hogy Nórikáéknak volt egy lovacskájuk és egy pónijuk is.
– Én elviszlek – mondta a hang.
Nóri már meg se lepődött, odanézett az istálló felé, és látta, amit sejtett is már, hogy bizony a pónija szólalt meg.
– Én elviszlek téged a hátamon szívesen, ha megengeded, legalább sétálok egy kicsit, úgyis unatkozom itt. Olyan egyedül vagyok!
– Egyedül???? – szólalt meg mérgesen horkantva a mellette álló gyönyörű paripa. Szép magas barna ló volt, fehér csillaggal a homlokán. – Hogy érted, hogy egyedül? Hát itt állok melletted, nem?
– Teeee? – nézett fel rá a póni csúfondárosan. – Te? Hát a te társaságod igazán nem szórakoztató!
– Miért nem szórakoztató? – mérgelődött a lovacska.
– Mert te mindig csak panaszkodsz valamiért. Nem elég a zab, nem elég száraz a széna, hideg a víz, valami bajod mindig van.
– De hát ha egyszer így van, mit mondhatnék mást? – mondta a paripa.
– Mindegy – mordult rá a póni, és odafordult újra Nórikához. – gyere, ülj fel a hátamra, és induljunk!
– Hadd kísérjelek el benneteket! – kérlelte őket a lovacska.
A póni a szemét forgatta, de Nórika azt mondta:
– Miért is ne? De biztos nem fogsz megszökni? Én kicsi vagyok, ha el akarnál futni, én nem tudnálak megtartani, és akkor nagyon kikapnánk apától.
– Nem, nem, ígérem, jó leszek! – fogadkozott a ló.
De akkor már a tücsök is felugrott a póni fenekére.
– Hopp, én is jövök veletek! Egy kis kirándulás sosem árt, végül is még sohasem voltam ezen a kerten kívül.
Nórika elhelyezkedett a póni kényelmes, széles hátán, amikor valaki köhécselni kezdett:
– Khm-khm, nem lehetne, hogy engem innen inkább kiengedjél? – a sáska hangja kissé ingerült volt.
– Jaj, persze, persze – kapott a fejéhez Nórika.
Kinyitotta a rovarvizsgáló dobozát, a sáska pedig ráült a póni sörényére, ott jól meg tudott kapaszkodni. És így elindultak: Nórika, a sáska, a tücsök, a póni és a ló. Így mentek szépen, kiporoszkáltak a kapun. Az is elég varázslatos volt, mert apuka mindig zárva tartotta a kaput, de valahogyan most kitárult, ahogy odaértek, mint a bevásárlóközpontok érzékelős ajtói. Nórika már egyáltalán nem csodálkozott. Az állatok beszélnek, tanácsokat adnak, és szót fogad neki még a legnagyobb ló is, pedig ő még csak kicsi öt éves óvodás, aki alig ér magasabbra a térdénél; az, hogy kinyílt a nagykapu magától, már nem is volt különleges. Úgy látszik, ez egy varázslatos este!
Mentek, mendegéltek, bizony a póni hátán gyorsan odaértek a focipálya mögötti nagy rétre. És ott, képzeljétek csak el, valami csodálatos teremtményt láttak! Egy hófehér, ragyogó fényes szőrű lovat. De nem! nem is ló volt, Nórika hamar észrevette, hogy egy gyönyörű, arany színű csavarodó szarv nőtt ki a homlokán. Tátva maradt a szeme, tátva maradt a szája, amikor felismerte, hogy bizony ez egy unikornis! Az óvodából, a mesékből Nórika pontosan tudta, hogy az unikornis mesebeli lény, és varázslat lebeg körülötte. Nyomban megértette, hogyan történhet ennyi csoda egyetlen nyári estén. Elfogódottan lépdelt oda a pónival az unikornishoz, és tisztelettel, csodálattal köszöntötte:
– Jó estét! Te ugye unikornis vagy?
Az unikornis csendesen bólintott.
– Igen, unikornis vagyok, a nevem Paulina.
– És ugye – kezdte Nórika bizonytalanul -, ugye te voltál? Te csináltad ezt a sok varázslatot körülöttem?
– Nem – mondta Paulina. – Nem én csináltam a varázslatot, de az igaz, hogy miattam van. Véletlenül itt ragadtam ebben a világban. Én a mesékhez tartozom, az én világom a mesékben van, ott vagyok otthon a varázslatok és a tündérmesék között, de valaki idemesélt engem ebbe a rétbe, és azóta nem tudok hazamenni. És hát körülöttem, bármilyen világban vagyok, varázslatos dolgok történnek.
Akkor, ahogy körülnézett, Nórika látta, hogy a mezőn nem a szokásos búzavirág van, meg szarkaláb, meg pipacs, meg margaréta és kamilla, hanem csupa ezüstös, aranyos, gyémántosan csillogó, csilingelő kis virágocska.
– Elvarázsoltad a rétet! – kiáltotta.
– El. – mondta bánatosan az unikornis. – Nem szándékosan… Pedig nem jó, hogy elvarázsoltam, mert így az összes állat, aki itt él, éhen fog halni! A hangyácska, a tücsök, a szöcske, a kismadarak nem élhetnek aranyos virágokon, a méhek nem tudnak gyémántvirágból mézet gyűjteni! Éhezni fognak, ha nem kerülök haza nagyon gyorsan!
– Ó! – mondta Nórika nagyon szomorúan.
– Ó! – mondták az állatok is, szintén nagyon szomorúan.
– Nem tudok neked valahogy segíteni? – kérdezte Nórika, mert nagyon a szívére vette a sok kis mezei állat sorát, az unikornisról nem is beszélve.
– Tudnál, éppenséggel tudnál – mondta az unikornis bizonytalanul -, de kevesen vagytok hozzá. Látom, eljöttél a póniddal, meg a lovacskáddal, de ők kevesen vannak, mert ahhoz, hogy én visszavarázsolódjak a mesevilágomba, ahol élek, öt jószándékú barát kell, hogy el tudják mondani a varázsigét.
– Öt???? – hangoztt egy picike hangocska.
Az unikornis csodálkozva nézett körül, mert azt látta, hogy Nórika nem szólt semmit, a póni nem szólt semmit, és a lovacska sem szólt semmit.
– Ki szólt? – kérdezte az unikornis. A tücsök előrearaszolt, és megült Nórika tenyerén.
– Én vagyok – mondta.
– Meg én is! – rikkantott valaki a póni sörénye körül. Bizony a sáska volt. – Itt vagyunk mi is, csak kicsik vagyunk, és nem láttál meg bennünket!
– Tényleg! – eszmélt fel Nórika. – Mi bizony öten vagyunk. Éppen öten!
– Akkor talán megmenekülhetek! – vidult fel nyomban az unikornis.
– El tudjuk mondani a varázsigét – mondta elszontyolodva Nórika -, de nem tudjuk a varázsigét…
– Én tudom! – lelkendezett az unikornis. – mindjárt meg is tanítom nektek:
“Varázslatos pipitér, csodálatos mező
Küldd haza az unikornist, hadd mehessen el ő.”
– Ennyi az egész? – csodálkozott el Nórika. Azzal egyszerre, mind az öten elismételték a varázsigét. Akkor fényes csillagok hullottak az égből, csodálatos csillogás-ragyogás kelt a mezőn, és az unikornis halványulni, derengeni kezdett. Egyre csak halványult, míg végül el is tűnt a szemük elől. Még hallottak egy suttogást:
– Köszönöm, barátaim, köszönöm, hogy hazasegítettetek!
Ahogy Nórika körülnézett, amint a csillogás és a nagy ragyogás elmúlt, látta, hogy a mezőn megint pipacsok vannak, és búzavirág, és kamilla és margaréta, meg szarkaláb. Azt is látta Nórika, hogy a sáska buzgón mozgatja a fejét, meg a száját, de már nem hallott semmit.
– Ó, hát elmúlt a varázs… – gondolta magában.
Lecsusszant a póniról, óvatosan megfogta a sáskát, és szépen egy búzavirág szárára tette. Búcsút intett neki, aztán újra felmászott a póni hátára, aki már nem szólt semmit, csak megrázta a sörényét. Nórika megveregette a nyakát, akkor a póni, és a lovacska megfordultak, és szép csendesen poroszkáltak hazafelé. A tücsök továbbra is ott üldögélt a póni hátsóján, és nézegetett. Ciripelt, de Nórika már nem értette, mit muzsikál. Amikor visszaértek, a tücsök leszökkent vissza a ház tövébe, Nórika visszakötötte a lovat és a pónit az istállóba, megsimogatta a sörényüket, homlokukhoz nyomta a homlokát, aztán szépen felsétált a teraszra, és leült kővé dermedt apukája elé a székre. Abban a pillanatban, ahogy a kis feneke a székhez ért, apukája megrázkódott, és megdörzsölte a szemét.
– Ah, de furcsa érzésem van, mintha csak álmodtam volna!
Nórika nem szólt egy szót sem, megsimogatta apukája arcát, és egy nagy puszit nyomott az orrára.
– Igen, apukám? – mondta csodálkozó hangon, pedig egyáltalán nem csodálkozott. Aztán bementek a házba együtt, hogy megegyék anyával a vacsorát.