Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismadár. Ez a kismadár egyszer korán reggel felkelt, szárnyra kapott, és elindult világgá. Repült, repült fönt magasan az égen, a felhők fölött, majdnem már elérte a napocskát, amikor egyszer csak találkozott egy katicabogárral. A katicabogár egy kicsit sem érezte magát jól. Nem magától jött ide, egy kósza szellő kapta fel, és emelte idáig. Az az igazság, hogy egy kismadár jól érzi magát olyan magasan a felhők fölött, ahol már majdnem eléri a napot, de a katicabogár nem érzi jól magát olyan magasan a felhők fölött, ahol már majdnem eléri a napot. A katicabogár nagyon félt. Rezegtette a kis szárnyait, ide röppent, oda röppent, amoda röppent, és csak nézett, forgatta a kis fekete fejecskéjét, és nagyon rémült arcot vágott… A kismadár odarepült hozzá, és megpróbált megállni előtte. Nem volt könnyű, mert egy helyben nem tud a kismadár repülni, így hát körözni kezdett a katicabogár körül.
– Csip-csirip! Csip-csirip! Hát te ki vagy? – nem is látott még akkor a kismadár katicabogarat ilyen közelről.
A katicabogár először meg se mert szólalni, mert ilyen közelről még ő se látott kismadarat, és a kismadár kicsi madár volt, de a katicabogár szemében mégis óriási. És még sohasem szólította meg egy kismadár azelőtt, hogy megkérdezze, “Csip-csirip! Hát te ki vagy?” De azért összeszedte a bátorságát, mert úgy számolta magában, hogy egyedül lenni itt fent az égben, nagyon magasan, az nagyon félelmetes. Ugyan a kismadár is nagyon félelmetes, de mégiscsak hátha tud valamiben segíteni és ezért megszólalt:
– Én katicabogár vagyok.
– Sose láttam még katicabogarat – mondta a kismadár -. Te itt laksz, ilyen magasan a felhők fölött, majdnem elérve a napot?
– Neeeem. Én a mezőt szeretem, a rétet, ahol van sok fű, meg virág, és vannak tücskök, meg szöcskék, és mindenféle más állatok. A barátaim! Itt fent nagyon félek… Te nem félsz?
– Én nem félek – mondta a madár -, igaz hogy én sem jártam még ilyen nagyon magasan, de azért én szoktam repülni, máskor is jártam már olyan helyen, ahol nincsen semmi más csak a szél, meg a levegő meg a nagy kékség.
– És te ki vagy? – kérdezte a katicabogár.
– Én vagyok a kismadár. Az ágak között lakom a fákon, de gyakran felrepülök ilyen magasra.
A katicabogár a röpködésben egy picikét megnyugodott. Már nem érezte magát olyan nagyon egyedül, és látta, hogy a kismadár nem akarja őt bántani, hiába olyan hatalmas nagy.
– És amikor te te ilyen magasan röpülsz ebben a nagy félelmetes kékségben, akkor te mit szoktál itt csinálni?
A kismadár csodálkozva nézett rá. Mit lehet itt csinálni? Miért kellene bármi mást csinálni, mint csak repülni?
– Hát repülök! Kitárom a szárnyamat és becsukom a szememet és csak suhanok, és érzem hogy a tollamat borzolja a szél és… és… és… és melegíti a hátamat a nap, és egészen egyedül vagyok és ez csodálatos!
A katicabogár csodálkozva nézett rá. Ő bizony nem látott semmi csodálatosat abban, hogy valaki teljesen egyedül van egy nagy kékségben, neki ez csak ijesztő volt.
– És szoktál lemenni is? – kérdezte, kicsit reménykedve, hátha a kismadár tudja a módját, hogyan lehet innen szabadulni…
– Szoktam, persze hogy szoktam – mondta a kismadár -. Amikor elfáradok, vagy amikor megéhezem, akkor lejjebb kell menni, mert itt fenn semmi sincs. Én különben is magokat eszem. Más madarak esznek bogarakat, de bogarat azok se találnak ilyen magasan – hacsak nem téged…
– Jaj – mondta a katicabogár -, csak nem akarsz engem megenni??
– Neeem, mondom hogy én magokat szoktam enni. Azért is le szoktam menni. És most már hamarosan el fogok fáradni, és akkor leereszkedem.
A katicabogár kétségbeesetten mondta:
– Én nagyon megértelek, mert énnekem már annyira fáj a szárnyam, és azt érzem, hogy hiába is mozgatom, akkor se arra megyek, amerre akarok, de mindegy is, mert úgyse tudom merre akarok menni, mert itt minden csupa egyforma, és fogalmam sincs, hogy merre van a haza…
Akkor a kismadár nézte a kis katicabogarat, és látta, hogy igazat mond. Látta, hogy tulajdonképpen nem is a szárnyaival röpköd, hanem a szél dobálja őt ide-oda.
– Majd én segítek rajtad – sajnálta meg a szegény kis katicabogarat -. Gyere, valahogyan kapaszkodj be ide a tollaim közé. Ha bebújsz, jó mélyen, oda, ahol pihe-puhák, a hátamon, ahol nem kell mondanom a szárnyamat, akkor én le tudlak téged vinni innen, de nem tudom, hol laksz!
A katicabogár majdnem sírva fakadt. Egyrészt örömében, hogy végre megszabadul ebből az ijesztő kékségből, másrészt meg rájött, hogy fogalma sincs, hogy innen merre kell hazamenni!
– Nem tudom… – görbült le a kis szájacskája.
– Nem baj, csak bújj be a tollam közé. Lejjebb repülök egy kicsit, ahonnan már látni a lenti világot, és akkor egészen biztosan meg fogjuk találni, hogy te hol laksz.
Úgy is tettek. A katicabogár végre picit megpihenhetett. Bebújt a jó meleg, kényelmes tollak közé, elvackolta magát. Olyan volt neki, mint amikor mi belebújunk a puha-meleg ágyikóba, és a kismadár szép nagy körívekkel elkezdett lejjebb és lejjebb ereszkedni. Amikor már olyan alacsonyan járt, hogy akár le is szállhatott volna egy-egy fára, akkor odasúgta a kis katicabogárnak:
– Ki tudsz kukucskálni a tollaim közül? Innen fentről biztosan meg fogod látni, hogy hol laksz!
A katicabogár nagyon óvatosan kilesett a madár tollai közül, de rögtön vissza is húzta a fejét, mert nagyon rémisztő volt lenézni! Amíg nagyon magasan repült, addig csak a nagy kékséget látta mindenhol, tulajdonképpen mindegy volt, hogy háromszáz méteren vagy háromezer méteren van olyan nagyon egyedül, de most meglátta, milyen rettenetesen magasan van!
– Nem tudom, nem tudom, hol lakom – szorította össze a szemét.
– Na várjál – mondta a kismadár, és letelepedett egy jó magas fa ágára. – Mondd el, hogy milyen az a hely, ahol te laksz!
– Ahol én lakom, ott van nagyon sok fű, és van nagyon sok virág…
– És fák? Fák is vannak? – kérdezte a kismadár.
– Nem, fák nem nagyon vannak, csak olyan messze, amilyen messzire én nem szoktam elrepülni, hanem csak fű van meg virág. Sok-sok-sok virág, meg a tücsök, meg a szöcske, ők a barátaim.
– És milyen fajta virág? – kérdezte a kismadár. Arra már rájött hogy egy nagy füves területet kell majd keresnie, de azt még nem tudta, hogy kaszálót, rétet, amelyet fák vesznek körül, esetleg erdősáv határol, vagy kis erdei tisztást. A katicának mindegyik egyformán hatalmas…
-Hát virág. Nem tudom, mifélék, csak sokféle virág – vonta volna meg a vállát a katicabogár, ha lett volna neki válla.
– Na jó, akkor mondd azt, hogy milyen színűek?
– Hát van kékes-lilás, olyan cakkos szélű, meg van piros, olyan.. olyan gyűrött szirmú, meg van fehér, sok pici szirmocskával…
A kismadár elgondolkodott. Ahogy elmondta a katicabogár, felismerte a búzavirágot, és a pipacsot, felismerte a margarétát, és mindjárt gondolta, hogy valamelyik réten lehet, talán éppen a falu szélén. Arra repült, és amikor odaért a rétre, akkor szépen leszállt. Ő is sokszor járt már erre, hiszen magokat evett, és ott a réten, a földön, a fű között sokféle magocskát szokott találni.
– Megérkeztünk! – mondta a kismadár, de nem lehetett benne biztos, hogy jó helyre hozta a katicabogarat. Most a katicabogár kidugta kis fejét, nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy végre már fűszálakat lát maga körül, és hopsz! kiugrott a kismadár tollai közül. Kicsit ideröppent, kicsit odaröppent, ideszimatolt, odaszimatolt, belebújt egy-egy virágba, és megismerte az illatokat, és már fülig ért a szája, amikor hangos kiabálást hallottak, ő meg a kismadár.
– Katicabogár, katicabogár, hol voltál, már mindenütt kerestünk! Egészen kétségbeestünk, mert azt hittük, hogy megevett téged valami nagy bogárevő madár!
Képzeljétek el, a szöcske meg a tücsök rohadt lélekszakadva feléjük, de aztán megtorpantak, mert meglátták a madarat. Hiába volt a kismadár kicsi, a szöcske és a tücsök óriásinak látták, és messziről nem lehetett tudni hogy ez bogárevő madár, vagy magevő madár… De akkor meghallották a katicabogár hangját:
– Gyertek csak, gyertek bátran, ő egy barátságos madár, ő hozott engem haza, még nem is tudom a nevét… Tényleg, hogy hívnak téged? – kérdezte meg a katicabogár – Muszáj tudnom a neved, különben nem tudom neked meghálálni, hogy végre-végre hazakerültem!
– Én Nemtudomka vagyok. Azért hívnak így, mert amikor az anyukám el akart nevezni, és megkérdezte az apukámat, hogy mi legyen a nevem, apukám azt mondta “nem is tudom”, ezért elneveztek engem Nemtudomkának.
– Jaj Nemtudomka, én annyira hálás vagyok neked! – kezdte a katicabogár.
– Én is! Én is! – kiáltozta a szöcske meg a tücsök, és rá ugráltak a kismadár hátára, hogy onnan duruzsoljanak-ciripeljenek a fülébe, és onnan köszönjék meg, hogy hazahozta a barátjukat, pedig akkor még nem is tudták, hogy a katicabogár bizony-bizony nagyon veszélyes kalandon esett át.
Attól kezdve a tücsök, a szöcske, a katicabogár meg a kismadár nagyon jó barátok voltak, sokszor találkoztak, sokszor játszottak együtt. Néha-néha a kismadár a szöcskét és a tücsköt is felvitte a magas levegőégbe, de nem túl gyakran, mert ők is sokkal otthonosan érezték magukat a rét fűszálai között, mint a kékség bodros fehér felhői között…