Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…?
– Elefánt! – mondta Ákos.
– Gyerek vagy felnőtt?
– Gyerek! – ezt Teca mondta, egyszerre Lilivel.
– Fiú vagy lány?
– Fiú! – mondták a fiúk.
Volt egyszer egy fiú elefánt-gyerek, akinek Bélus volt a neve. Boldogan éldegélt a családjával, és a rokonaival, mert biztosan tudjátok, hogy az elefántok nagy családban, csordában élnek, sohasem egyedül. Mindig van egy nagy-nagy vezérbika elefánt, akinek a legesleghosszabb és vastagabb és nagyobb az agyara, olyan nagy, hogy egészen visszahajlik, hatalmas és nehéz. A vezérbika a legerősebb, és körülötte van a család többi tagja, mindig együtt vannak és összefognak. Valójában az elefántnak nincs ellensége. Ő ugyan nem ragadozó, mint az oroszlán vagy a gepárd, hanem növényeket eszik, de hatalmas nagy, ezért ő sem bánt senkit, és őt se bántja senki. Esetleg kisgyerek korában, de épp ezért olyan hasznos, hogy csordában élnek, mert így az elefánt-babákra és az elefánt-gyerekekre együtt jól tudnak vigyázni.
Ebben az elefánt-családban éldegélt ez a Bélus nevű elefánt-gyerek, és nagyon jókat szoktak játszani a rokonaival, meg a testvéreivel, unokatestvéreivel, barátaival. A legjobban a folyóban szerettek játszani. Bementek olyan mélyre, hogy csak a fejük látszódott ki, de az is csak akkor, ha felemelték. Akkor felszívták az ormányukkal a vizet, és egymásra ráfújták, így fröcskölték egymást. Ez volt a kedvenc játékuk, mert ahol az elefántok élnek, ott mindig nagyon meleg van, így mindig jól esik egy kis fürdőzés.
Sokat mentek, vándoroltak a csordával, hogy mindig friss legelőket találjanak magunknak, mert bizony az elefántok nagyon sokat esznek, hamar végére érnek egy-egy füves területnek. Így esett, hogy az egyik ilyen alkalommal Bélus és az unokatestvére, Fáni – aki kislány-elefánt volt – kicsit messzebb csatangoltak a többiektől, ahogy egyik fától a másikig araszoltak, gyümölcsöt eszegetve. Akkor az egyik fán megláttak valakit, akit azelőtt még soha. Ez egy nagyon-nagyon kicsike lény volt, alig vették észre. Tulajdonképpen nem is vették volna észre egyáltalán, csakhogy amikor Fáni nyúlt fel a fa tetejére egy finom érett gyümölcs után, egy nagyon-nagyon vékony hangocska, de elég hangosan rákiabált:
– Héééé! Hát te mit képzelsz???
Fáninak kiesett az ormányából a gyümölcs meglepetésében.
– Hogy érted, hogy mit képzelek? – kérdezte Bélust, mert nem volt senki más a közelében, tehát egyedül Bélus szólíthatta meg… Egy kicsit furcsállotta ugyan, mert Bélus hiába volt még gyerek-elefánt, azért mégiscsak mélyebb hangja volt, mint amit Fáni az imént hallott, de akkor sem volt ott más, tehát csakis Bélus szólhatott rá.
– Hogy-hogy mit képzelek? – mondta felháborodva – Leveszem a gyümölcsöt a fáról, ahogy mindig is szoktam. Most miattad leejtettem, és szedhetem fel a porból!
– Én nem is szóltam egy szót se! – mondta Bélus.
– Hát akkor ki szólt? – összenéztek csodálkozva.
De Fáni már lendítette is az ormányát egy másik gyümölcs után, csakhogy abban a pillanatban megdermedt, mert a vékony hangocska megint rákiáltott:
– Nem hallod, mit mondtam? Hagyd ezt abba!!
Akkor már mind a két elefánt-gyerek mozdulatlanná merevedett, és alaposan füleltek. Az elefántnak nem nehéz fülelni, mert akkora füle van, mint egy lepedő! Valószínűleg ezért is tudták meghallani annak az icipici lénynek a hangját, aki most Fáni csillogó szeme elé leereszkedett a levegőégből – de olyan közel, hogy Fáninak kancsalítania kellett, hogy láthassa. Kicsit meg is szeppent. Csak azért nem szeppent meg jobban, mert azt rögtön gondolta, hogy egy ilyen incifinci jószág nem nagyon árthat neki. Az elefántnak olyan vastag a bőre, hogy még a skorpió sem tud ártani neki, pedig a skorpió hiába kicsiny, a marásába bele lehet halni, de egy elefántnak az sem árt.
Egyszóval Fáni nem ijedt meg, csak egy kicsit meglepődött, hogy ez az aprócska teremtés így rákiabált. Persze a kiabálás is csak annyi volt, hogy még a levél se rezdült tőle.
– Hát te meg ki vagy? – ámult el Fáni.
– Ó, én tudom, én tudom! – lelkendezett Bélus.
– Te tudod? – bámult Fáni, ha lehet, még jobban.
– Tudom hát! Tudod, mi ez? Ez egy pók! – vágta rá Bélus.
– Pók? Hát az meg miféle szerzet? – kuncogott Fáni.
– Jaj, Fáni, hát nem látod? Lóg egy szálon. Az égből. A fenekénél fogva. És van neki egy csomó lába, nem tudom, pontosan mennyi, mert az óvodában még csak négyig tanultunk számolni, és ez annál biztosan több, és van neki egy csomó szeme, nem tudom, pontosan mennyi, mert az óvodában csak négyig tanultunk számolni, és ez annál biztosan több, és van neki hálója…
– Van. Van? VOLT! – vágott közbe mérgesen a pókocska. – Volt, amíg ez a templomtorony össze nem rontotta!
– Mi az a templomtorony? – kérdezte Fáni kíváncsian.
– Az most mindegy! – legyintett a pókocska a hetedik lábával. – Most csak az a fontos, hogy elrontottad a házamat, és ha rád nem szólok, talán még engem is agyontiportál volna azzal az ocsmány nagy ormányoddal!
– Ne haragudj, nem vettelek észre – mondta halk, bűnbánó hangon Fáni. De a kis pók nem enyhült meg.
– Nem vettél észre, persze, nem vettél észre! Mert én ilyen kicsi vagyok, engem soha senki nem vesz észre! – és a két elefánt-kölyök nagy ámulatára a kis jószág váratlanul sírva fakadt.
– Nahát… szegény… csoda, hogy életben maradsz! – sajnálkoztak a kiselefántok.
– Életben maradok, mert ilyen kicsi vagyok, így el tudok bújni a falevelek közé, és nem lát meg senki – de váratlanul megint felcsattant: – Amíg egy ilyen benga állat le nem lök a levelemről!
– Bocsánatot kérek, igazán ne haragudj rám, sajnálom, hogy ártottam neked! – Fáni nem győzött szabadkozni. – De hogyha ilyen kicsi vagy, hogyan tudsz ennivalót keresni magadnak? – Az az igazság, hogy Fáni, aki gyerek létére akkora volt, mint az óvónéni íróasztala, sehogy sem tudta elképzelni, hogy boldogulhat valaki, aki ennyivel kisebb nála…
– Hát úgy, hogy szövök egy hálót, olyan hálót, amilyet te pont most széttéptél – nem állhatta meg, hogy még egy kicsi bűntudatot ne keltsen Fániban -, és azt a hálót kifeszítem az ágak közé, akkor arra jönnek a legyek, meg az apró rovarok, szúnyogocskák, és nem látják meg a hálót, ahogyan te se láttad meg. Igazából nem tehetsz róla, hogy nem láttad meg, végül is az én hálómnak éppen az az értelme, hogy az én hálómat senki se látja meg – ismerte be nagy nehezen a pókocska. – Olyan könnyű, és olyan vékony, és olyan légies, és a legyecske belerepül, akkor beleragad, én meg megeszem!
– Nocsak! – mondta Bélus – akkor mégiscsak jó, hogy ilyen pici vagy! Különben nem tudnád így elkapni azokat a komisz legyeket. Az még nekünk is nagy segítség, ugye Fáni?
– Bizony – hagyta helyben Fáni – ha tudnád, mennyi bosszúságot okoznak nekünk azok a szemtelen kis csipkelődők! Ha kicsit kevesebben vannak miattad, az nekünk is jó!
– Milyen érdekes! – sóhajtott a pókocska – Egész életemben azon szomorkodtam, hogy én miért vagyok ilyen kicsike. Egész életemben mindig nagy akartam lenni. Már arra is gondoltam, hogy írok a varázslónak, hogy segítsen rajtam, és csinálja meg, hogy egy kicsit nagyobb legyek – csak eddig még nem mertem. De most, hogy mondjátok…
– Ugye-ugye? – kapott a szón Fáni – Ha nagyobb lennél, észrevennének, én is, meg a legyecske is, és akkor mit ennél?
– Bizony, erre eddig nem gondoltam. Pedig ez olyan jó kis gondolat! Egészen boldog lettem tőle! Most már azért sem haragszom rád, hogy elrontottad a házamat. Tulajdonképpen nem nagy dolog megjavítani. Amikor a legyecskék belerepülnek, és először vergődnek, ők is meg szokták tépázni, de én egykettőre megjavítom. – fejezte be büszkén.
– És hogy csinálod? – kérdezte Bélus.
– Ó, nagyon egyszerű! Látod, ahogy itt lógok, a testemből jön ki ez a vékony szál, a lábacskáimmal meg mindet odaigazítom, ahova kell. Ez egy kicsit ragacsos, így egymáshoz is tudnak ragadni, meg a legyecskéhez is. – lelkendezett a kis pók. – Megmutassam?
Fáni meg Bélus leültek a fa tövébe, és megbűvölten nézték, hogyan szövi a pókocska a gyönyörű új hálóját. Először kifeszített egyetlen szálat a két fa közé – az nagyon érdekes volt, mert kicsit ugrania is kellett, meg egy kicsit himbálóznia is kellett az ágak között, de amikor az első szál már ott feszült a két fa között, onnan már könnyű volt körbe-körbe fonni, és hamarosan készen is volt a háló.
– Ez lenyűgöző volt! – mondta Fáni Bélusnak, amint visszafelé baktattak a többiekhez. – Te hitted volna, hogy valaki ilyen szép házat tud építeni ilyen gyorsan majdnem a semmiből?
– Nem, ezt én sem gondoltam volna – ismerte el Bélus. – Hazamegyünk, és megkérdezzük anyát, hogy mi építhetnénk-e ilyen házat.
De az anyukájuk csak kinevette őket.
– Jaaaj, gondolkozz kicsit, kincsem! Még ha tudnál is hálót szőni, mint ahogy nem tudsz, hiszen a te testedből nem jön ki semmiféle szál, de ha tudnál, milyen vastag kötelekből kellene lennie annak a hálónak? Ráadásul ott kellene függeszkedned egész nap. Biztos, hogy szeretnéd? Jó nekünk így, ahogy vagyunk. Mi, amikor eljön az este, csak szépen leheveredünk a holdfényben a fák lombjai alá, és úgy alszunk. Vastag a bőrünk, ha ázunk, akkor sem fázunk.
Ebben aztán meg is nyugodtak, és mivel már esteledett, hamarosan – a többi elefánttal együtt – elmentek aludni.