«

Bradley, az osztály réme

bradleyÉn bizony nem adtam volna díjat erre a könyvre… Persze nem is vagyok gyerek.

A könyv első felét végigkínlódtam. Aztán volt pár nagyon, de tényleg nagyon jó fejezet, aztán a vége megint az első rész csalódása. De attól tartok, ez az én hibám.

Mivel ezt az elemzést feltehetően felnőttek fogják olvasni, bátran mondhatom a történetet is.

Adott egy 12 éves fiú, aki rossz(ul viselkedik!), nem tanul, durva, szemtelen és hazudik, mint a vízfolyás. Ő Bradley. A környezete úgy oldja fel a tényt, hogy ő ott van, bár ne lenne, hogy úgy is tekintenek rá: mintha ott sem lenne. A tanárainak már semmi elvárásai nincsenek vele szemben, nem is figyelnek rá, csak hagyja őket dolgozni a többiekkel. És Bradley-nek ez tökéletesen meg is felel. Csakhogy jön az iskolába egy fejlesztő pedagógus-féle, Carla, akinek az a dolga, hogy – főleg beszélgetéssel – segítsen az “elveszett” gyerekeknek. Nem csak az annyira elveszetteknek, mint Bradley, hanem az átmenetileg elveszetteknek is, mint Jeff, aki most érkezett az iskolába, vagy mint Colleen, aki csak néhány kérdés átgondolásában igényel – nem szülői – segítséget. Carla nem olyan, mint egy felnőtt vagy egy tanár. Ő olyan, mint egy barát, aki történetesen felnőtt, tehát vannak bölcs gondolatai. Toleranciájával és szeretetével feloldja Bradley ellenállását az iskolával szemben, és visszavezeti őt a boldog gyerekkorba. Persze nem maradhat sokáig az iskolában, ezzel az “idegen” mentalitásával kivívja a szülők rosszallását, akik eltávolíttatják őt az iskolából.

Már az első oldalaknál rosszul éreztem magam. Mint anya, és mint pedagógus, ráadásul Carla-féle, nem bírtam regényként olvasni a könyvet. Nem bírtam figyelembe venni, hogy regénynek korlátai vannak, hogy egy ifjúsági regényben nem lehet olyan hosszasan végigvinni egy ilyen történetet, amennyire az életben lenne. Én esettanulmányt olvastam. És dohogtam. Hogy hagyhatták ezt a gyereket idáig jutni? Mi az, hogy hat éve jár iskolába, és csak most jut eszébe valakinek szakemberhez vinni? Ésatöbbiésatöbbiésatöbbi.

De ez a könyv nem ilyen flúgos anyáknak szól, mint én vagyok. Gyerekeknek szól, és nekik talán alkalmas még ez a könyv is arra, hogy lássák: szeretettel és elfogadással mi mindent lehet elérni, és hogy jobban megértsék azokat a társaikat, akik éppen így szorították magukat a közösség peremére.

És a gyerekek szeretik ezt a könyvet, különben nem adtak volna 19 díjat neki.

Szóval ne hallgass rám, és csak add a kiskamasz és kamasz gyereked kezébe ezt a könyvet 🙂 .

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>